Vitorlással az Al-Dunán

2010.06.17.

Hát az úgy vooolt, hogy... szóval Péter felvetette hónapokkal ezelôtt, hogy vitorlásával végighajózna a Dunán, és tartsunk vele. Így hát négyen, Csilla párommal és Zita, Ildi barátaimmal vele tartottunk az Al-Duna legszebb szakaszára.

Csillával Brassóból vasárnap délután indulva, hétfô reggel vonatoztunk Be Szerbiába Versecnél. Egy érdekes nemzetközi fôvonalon utaztunk, van rajta napi 1 vonatpár, kb. 50 km hosszban nincs üzemelô keresztezési hely, de két olyan állomás igen, ahol a 3-3 fônyi személyzet látható feladata az átmenô fôvágány jelzôinek napi egyszeri szabadra állítása.

Belgrád egyetlen vasúti Duna-hídján átmásztunk kb. 10-zel, utána felhagyott iparvágánynak tűnô pályákon becammogtunk a fôpályaudvarra. Természetesen a vágányhálózat nem teszi lehetôvé, hogy rögtön peron mellé, úgyhogy csak még a lezáratlan, helyszíni állítású váltók állítása után tolva mehettünk be peronhoz.

Csomagmegôrzô keresés, majd útitárs-keresés: Zita és Ildi pár órával hamarabb megérkeztek, némi telefonos útbaigazítást követôen a várban meg is találtuk ôket. Péter a hajóval ekkor még Újvidéken volt, várhatóan estére ér ide, van tehát egy napunk körbenézni Belgrádot és kikötôhelyet keresni.

A sétálóutca parkos végében háziasított mókusok kergetôznek a fán, az alájuk települt kacatárus tenyerébôl esznek. Az utca közepén elôbb nagyon segítôkész, de teljesen eredménytelen könyvesbolti eladó nem tudott használható Duna-térképet adni nekünk, a másik boltban a tanácstalan eladó mellett magunk is megtaláltuk a teljes szerb Duna-szakasz részletes térképét. Utóbb kiderült, jó vásár volt, mert ezen túlmenôen csak egy gyenge Európa autótérkép volt a hajón.

A forró nap és üres gyomor elôl bemenekültünk egy étteremnek látszó helyre, ahol a pincér ugyan nagy sajnálattal, de nem tudott számunkra érthetô nyelvű étlappal szolgálni, ámde észrevette, hogy magyarok vagyunk. No, várjunk kicsit, és már hozta is a konyhán dolgozó magyar munkatársát. Vele viszont arra jutottunk, hogy ez csak pizzaevô hely, igazi szerb kaját nem készítenek, ahhoz át kell mennünk a túlsó sarokra. Az italunkat legurítottuk, és a másik sarkon találtunk is ennivalót.

További városnézés, élelmiszerbolt-keresés után irány a Duna-part: nézzünk egy alkalmas kikötôhelyet, aminek a földrajzi koordinátáit (divatos idétlen szóhasználattal: GPS koordinátáit) megküldöm Péternek, lévén, hogy valószínűleg csak sötét estére ér ide. A vár alatt meg is találtuk a helyet, a Duna magas vízállása mellett. A parti kerékpárút ezen a részen belelejt a folyóba, ami máskor néhány méterrel lejjebb van. Láthatóan jön a dunai árvíz. Mellette többé-kevésbé elöntött pari létesítmények, és vízen úszó házikók: láthatóan többeknek ez a lakása vagy legalább nyaralója, egy pontonra épített házikó.

Számomra pedig kicsit lelkiismeret-furdalásos jelenet, elvégre indulásunk után kaptam üzenetet, hogy önkénteseket várna a Duna-kanyarban árvízi védekezésre, miközben éppen élvezni jövünk a vizet.

Késô estére Péter megérkezett a Onkel Bibi III. (ez a hajó) és Margit társaságában, a megadott koordináta közelében végülis egy lezárt pontont választott, de ez csak annyit jelentett, hogy a hozzá vezetô hidacska kapuját át kellett másznunk. A kapu melletti tuskón pedig néha teknôsök sütkéreztek (mármint másnap napfelkelte után), vagy vízisikló tekergett. A hajó árboca egyelôre el van fektetve, a korábbi alacsony hidak alatt nem fért volna át és úgyis végig szembeszél volt, de ha végre lesz hátszél, akkor majd felállítjuk.

Reggel dunaparti rántotta, Margit hazaindult, Péterrel pedig még néhány hajóalkatrészért indultunk a belvárosba. Természetesen a hajóalkatrész bolt nem a parton van, de csaknem minden megkérdezett lelkesen mutatta, hogy merre van párszáz méterre, megtalálni viszont nem sikerült. Úgyhogy indulás.

Én ekkor utaztam elôször vitorlás hajón. Igaz, a vitorlát csak vittük magunkkal összetekerve, a szélirány ellenében a hajó belsô motorjával haladtunk. Csendes, de magas vízen, nekem elég csekélynek tűnô hajóforgalom mellett.

Pancsova alatt a változatosság kedvéért útvonalként egy kanyargós mellékágat választottunk, benne egy rövid szakaszon már motor nélkül haladva az árral. Közben egy parti ipartelepen a budapesti 4-es metró építésénél is használthoz nagyon hasonló kismozdonyt láttam meg: gyors kör hogy pár fényképet készítsek róla, ki is váltva az ipartelepen ôrnek látszó személy ideges integetését.

Hamarosan egy érdekes hajó tűnt fel mögöttünk. Vajon kalózhajó, halászhajó? Mint kiderült - késôbb még többször is találkoztunk velük - egy ókori görög hajó másolata Odüsszeusz néven, ukrán zászló alatt.

Ma esti célpontunk Szendrô (Smederevo) vára. Az útközben olvasott leírások szerint annyira erôsen megépítették, hogy a 25 bástyás várban a II. világháború idején is tároltak még hadianyagot. Emiatt többször is bombázták, de csak annyit sikerül elérni, hogy az egyik torony felrobbant, a többi legfeljebb kicsit megdôlt. Valóban érdekes látványt mutatott a vízrôl ferde tornyokkal teli vár. Az egyik vízparti falhoz kötöttünk ki, nem kevés szerencsétlenkedésem árán, elvégre ez volt részemrôl az elsô kikötés. Utána várlátogatás, naplemente-gyönyörködés, bevásárlás. Az utóbbi okozott kis meglepetést: a csendes, pici dunaparti városka csendes, néptelen mellékutcájából belépve a sétálóutcára hatalmas nyüzsgés fogadott, nagyjából mint nyári forgatagban Budapest belvárosa.

Pár nap után esélyét láttuk egy mosakodásnak is, a sötét estében Csillával benéztünk hát a várban korábban meglelt vízcsaphoz. Ám mellette a sétány lámpafénye, és egy kávézónak látszó kis épületben egy fiatalember. Hogy kávét árul vagy csak ôrködik, azt nem találtuk ki. Mindenesetre mindenre kiterjedô mosakodásunk közben elôjött, hogy sok mindent látott ô már, de ilyet, hogy a park vízcsapjában mosaxanak, no azt még nem.

Másnap a vízimadarak között, félig elsüllyedt uszályt kerülgetve mentünk tovább. Elsô megállónk Rám község, a Duna fölé magasodó várrommal. A parti vendéglôhöz kötöttünk ki, melyen bár tábla hirdette az 5 perc múlva esedékes nyitást, kívül-belül teljes a csend. Fent a vár eléggé romos, viszont a tornyokban érdekes dolog látható, amivel másutt még nem találkoztam: az egykori kályhák kiépített helye a falakban. Csoportkép, bámészkodás, vissza a partra. A vendéglô pedig nyitva, a teraszán csaknem teltház.

Veliko Gradiste következik, és az ottani rendôrség. Be kell jelenteni, hogy a hajó utasaiban változás állt be (Belgrádban 1 fô kiszállt, 4 be). Kikötés a rendôrséginek látszó pontonhoz, ahol még dutyi frí sop is van, majd pár perc múlva jön a tájékoztatás, hogy az biza magánterület, kikötés csak egy szerbül mondott számnév EUR. De odébb valószínűleg ingyen. Jó, odébbálltunk. Péter el az útleveleinkkel, mi várunk. Nagyjából egy óra múlva kezdett a várakozás felettébb unalmas lenni, Csillával utána eredtünk. A rendôrségen - érdemi közös nyelvismeret híján - keresztbe tett kéz volt a válasz, meg 1 óra, meg menjünk a hajóhóz és várjunk. Tán újabb óra után Péter egy rendőr kíséretében megérkezett: Belgrádban kellett volna a bejelentést megtenni, most már késô, úgyhogy viszik a bíróságra. Ôk megint el, mi pedig Csillával hasznosítjuk a várakozást a város üzleteiben. Visszaúton a kikötôhöz szembetalálkozunk Péterrel és a rendôrrel. Bírságot szabtak ki rá, mennek pénzt váltani. A rendôr pedig bennünket kérdez: útlevelünk van? Vicces hangulatban mondjuk, hogy persze, éppen Önnél (hiszen Péter mindannyiunk útlevelével ment a rendôrségre). És akkor hogy képzeljük, hogy mászkálunk a városban? Na menjünk csak szépen vissza a partra! Újabb óra, és mintegy 50 EUR bírságügylet után végre továbbindulunk.

Báziás mellett beér a folyó a hegyek közé, egyben innentôl már a Duna román-szerb határfolyó. Vagy EU-nemEU határfolyó. Elvileg ki sem köthetünk román parton, mivel most hivatalosan Szerbiában vagyunk.

Moldova Noua-nál kiszélesedik a Duna, mintegy 5 km széles tavat képezve. Rácsodálkozunk elôbb a hegyoldalba épített hatalmas ipari létesítményre, melyrôl kisakkozzuk, hogy bizonyára bánya van mögötte, majd Csilla szüleitôl (édesapja ny. geológus egy rézbányában) meg is tudjuk, hogy rézbánya. Utána pedig a széles Dunán csodálkozunk. Szigetek, vízimadarak, a Gyilkos-tóból ismert látkép kiálló száraz tuskókkal. A távolban pedig feltűnik az Al-Duna legszebb szakaszának kezdeti szűk sziklaszorosa Galambóc vára mellett.

A vár sarkában kötünk ki, ezúttal horgonyozva, a partra pedig a magunkkal hozott kis csónakkal jutunk ki. Ez fexik úgy a hajónk fedélzetén, hogy az elôre nézô képeken egy felborult csónak mögött látszik a dunai táj. A felborulós kép amúgy elég találó a csónakra, benne billegve nehéz eldönteni, hogy vajon már felborultunk-e.

Várlátogatás közbe felfigyeltünk egy táblára, miszerint 1 km-rel lejjebb halat lehet vacsorázni. Menjünk, együnk. De akkor ezzel a lendülettel lejjebb is hajózunk, immár túl a vár melletti elsô szűkületen, és majd horgonyzunk a halkocsma elôtt. Tekintettel a part kövességére, valóban horgony lett belôle, 40-50 méterre a parttól, erôsen hínáros vízen.

Vacsora közben nem csak az éj szállt le, hanem felkerekedett a szél is, nem ígérkezett nyugodtnak az éjszaka. Jobban láttuk, ha visszamegyünk az elôzô, szélvédettebb horgonyzóhelyre, mely kb. 500 méterrel volt feljebb, a vár mögött. A megoldás azonban nem volt ilyen egyszerű. A hullámzó vízen, sötétben, árral szemben kellett haladni (ráadásul a szűkület miatt erôsebb sodrásban), csak kicsit segített az erôs szél, mely legalább hát volt. Elôször is, a hajó belsô motorját hiába indítottuk el, a hajócsavarral összekapcsolva mindig lefulladt. Több próbálkozás után maradt a külsô, de gyengébb segédmotor. Közben összeszedtük a környékrôl a vízinövényeket is, ami szintén nehezítette a menetet. Ha kinéztünk a parton egy biztos pontot, az bizony nem nagyon akart távolodni, az volt az érzésünk, hogy az erôs sodrás miatt egy helyben állunk. Elôvéve a GPS-t, meg is erôsítette, hogy jó esetben akár 1-2 km/h sebességet is el tudtunk érni, ám ha egy rossz kormánymozdulatot tettünk, azonnal lett belôle 5-10 km/h, viszont lefelé. Hosszú türelemmel a vár sarkáig még sikerült eljutni, de mögé kerülni már sosem. A partközeli, kisebb sodrású vizekre pedig a hullámzás miatt nem mertünk menni, hozzá nem vágja a hajót a sziklákhoz. Az viszont egyre fenyegetôbbnek tűnt, ha bennmaradunk a szűk, háborgó, erôs sodrású Duna-szakaszban, a sötét éjszakában. Mintegy másfél óra próbálkozás után stratégiát váltottunk. A vár feletti tószerű kiszélesedés közepét megcélozva már 4-5 km/h sebességgel tudtunk haladni, és - ugyan távolodva a vártól - sikerült annyira feljebb jutni, hogy onnan már egy kerülôvel rá tudtunk fordulni a várra és elértük a tervezett helyet.

Reggel felhúztuk a horgonyt, és már lecsendesedett idôjárásban elindultunk a Duna legszebb szakaszára. Innentôl magas és magasabb hegyek, sziklafalak között hajóztunk, néhol kissé vadvízi hajózás hangulatában. Jól érzékelhetô volt, hogy a Vaskapu tározót - várva az árvizet - intenzíven engedik le. Míg Belgrádnál magas vízállást láttunk, Galambócnál kb. fél méterrel volt a normál vízszint alatt, az erôműnél már 4 méterrel alatta. Ezen a lejtôs tavon száguldottunk lefelé.

Hatalmas kôtábla hirdeti, hogy a Vaskapunak és a többi zuhatagnak a szabályozása megkezdôdött I. Ferencz József uralkodása alatt, gróf Szapáry Gyula ministerelnök idejében Baross Gábor kereskedelemügyi minister által. Vajon hogyan fogadnánk egy mai beruházás mellett a 25 négyzetméteres márványtáblát, hogy készült Sólyom László köztársasági elnök és Gyurcsány Ferenc miniszterelnök idejében, Kóka János által?

Ahogy már a galambóci vár romjait is részben elárasztotta a Vaskapu erômű tava, itt újabb víz alatti várromokat látunk, igaz, most a a szokottnál jobban víz felett, Berzászkánál majd Svintia felett.

Aztán egy kanyar után feltűnik a távolban, úgy 10 km-rel elôttünk a Kazán szoros V alakú hasadéka. Lenyűgözô látvány a magas hegyek övezte széles Duna fölött, a távolban a szűk sziklaszoros, szinte nem is hihetô, hogy ott meg tovább a folyó medre. Aztán egyre közeledünk, és lassan fölénk tornyosulnak a szoros sziklái. Igaz, helybôl nézve az a V alakú hasadék sokkal inkább két függôleges falra emlékeztet.

A bal parton kb. 200 m magas sziklafalak, a jobb parton 700 m magas, sziklafalakkal is magasított hegyek övezik a medret, oldalt abráziós barlangok. A víz ismét vadvízi hangulatú, látványosan örvénylik, nehezebb is irányítani benne a kis hajónkat. Van némi félelmetes abban, amikor egy tartályhajóval találkozunk éppen e szakaszon. Mélységmérônk a legszűkebb részen 51 m vízmélységet mutat. A parti sziklába vájt közút alatt gépkocsironcs, vízvonal alatt. Csak a tározó leeresztése miatt látható. Felnézünk még a Mirocs csúcsára, ahol 10 évvel ezelôtt egy barlangász túra végén lógattuk a lábunk és bámultuk a Kazán szorosban a hajókat.

Kis kiszélesedés után a szoros második része bár ennyire nem keskeny, de még mélyebb, itt 71 m-t látunk a kijelzôn. A parton pedig elsüllyedt uszály áll ki a mai vízszint fölé, de ez sem nyúlik a rendes vízszint fölé.

A szoros után fürdés. A sziklafalak sajátosan visszhangossá teszik a medret, a rövid kiáltásokat 1-2 másodperc múlva tiszta érthetôséggel halljuk vissza. Kihasználom a fürdést a hajócsavar ellenôrzésére is: búvárszemüveggel alámászva a hajónak hínárt nem látok rátekeredve, de két kézzel sem bírom megmozdítani. Lassan kiérve a szorosból Orsova közeledik. Ugyan nem köthetnénk ki román parton, de a hajó műszaki hibája miatt megtesszük, hajójavítót keresünk. Nagy hajóhoz van is, éppen a parton áll egy tekintélyes méretű példány. Mi kikötünk az orsovai kikötôben, majd Péter megy a partra érdeklôdni. Viszi Csillát, Ô székelységénél fogva elég jól beszéli a helyi nyelvet. A megtalált, kikötôben unatkozó ember rögtön kért is volna 10 EUR-t a kikötésért.

- Szeretnénk érdeklôdni, hogy hajójavító van-e a városban, mert műszaki problémánk van.
- 10 EUR a kikötô használata.
- Ok, de csak érdeklôdnénk, hogy egyáltalán kikössünk-e...
- 10 EUR a kikötô használata.
- De csak érdeklôdni szeretnénk...
- 10 EUR.
- De...
- 10 EUR ha itt kötnek ki, vagy 2,5 ha bentebb horgonyoznak és csónakkal jönnek ki.

Úgyhogy nem tudtuk meg, van-e hajójavító, és a nap utolsó sugaraival továbbhajóztunk a Vaskapu I. erôműhöz.

Közben még körbetekertük a nyakunkat, hogy a Vaskapu vontatóhajót meglátjuk-e valahol: az a hajó volt az elsô komolyabb próbálkozás a Vaskapun való áthajózás elôsegítésére. Egy partra fixen kikötött kötelet tekert fel a hajó gôzgépe egy kötéldobra, így mintegy "felmászva" a kötélen felhúzta a hozzá kötött hajókat. Tudomásunk szerint műszaki emlékként fennmaradt, és Orsován van. Nem leltük.

Alkonyban értünk a Vaskapu I. jobb parti, szerb zsilipjéhez. Csend, sehol senki, így kimásztam egy rozsdás létrán az üzemi területre, keresni valakit. Hatalmas létesítmény, daruk, gépek mindenfelé szépen rendben tartva. Kis épületben irodák nyitott ablakkal, ketyeg a számítógép, de sehol senki. Elérek a zsilipkezelô torony aljába, még mindig senkit nem zavar, hogy idegen mászkál üzemi területen. Fel a toronyba, ahol egy atomerôműre emlékeztetô kapcsolótábla elôtt egy ember üldögél. Mondom neki, hogy szeretnénk átzsilipelni egy pici hajóval. Hát azt itt nem fogunk, ez a zsilip karbantartás miatt nem üzemel. És valóban, lenézve a messze mélyben alattunk elterülô erôműre, a zsilipkamra száraz. Pár perc segítôkész keresgélés után megkapom a román oldal telefonszámát, menjünk oda.

A román oldalra végül Csilla rádión bejelentkezett: Onkel Bibi către Portile de Fier. Ne auziti? Mehetünk, várnak bennünket. Megbeszéltük, hogy kikötünk a bejáratnál lévô pontonhoz, és kb. két óra múlva tudunk majd más hajók társaságában zsilipelni. Viszont eddigre sötét este lett, és azon túl, hogy vacsorázni is ideje volt, kicsit tartottunk az éjszakában való továbbhajózástól. Újabb egyeztetés nyomán végül maradhattunk itt éjszakára, majd reggel bejelentkezünk, ha mennénk a zsilipbe. Vacsorafôzés a zsilip pontonján, közben hosszasan elbeszélgettünk a személyzet egyik tagjával, és üdvözöltük a néhány bárkával éppen felfelé tartó Csepel tolóhajót. A több napos úton az elsô magya hajó volt, akivel találkoztunk.

Reggel nagy hullámzásra ébredtünk, jönnek ki a hegymeneti hajók a zsilipbôl. Nosza, akkor mi meg menjünk be. Onkel Bibi către Portile de Fier. Ne auziti?, mehetünk. Elôttünk a Novoszibirszk ukrán hajó egy halom bárkával, mellettünk, egy cseh tartályhajó, és a Csepel tolóhajó, amely lentebb hagyott vasérccel rakott bárkáiért ment vissza. Két fokozatban összesen kb. 20 m-t süllyedtünk. Az alsó vízre érve látható volt,a hogy a gáton engedik le a tó vizét, ami jelentôs hullámzást, újabb vadvízi hangulatot is okozott alattunk.

Szörényvárban ismét hajójavítással próbálkozunk, de már meg sem próbáljuk a hivatalos kikötôt, inkább a hajógyárban álló Aurórához kötünk ki. A személyzete nagyon barátságos és segítôkész. Ők egy mérôhajó, vízmélység méréssel foglalkoznak, de most hajónk javításában is közreműködnek: Csilla segítségével elmagyarázzuk a problémát (a hajócsavar tengelyének megszorulására gyanakszunk), majd kerítenek egy fônököt a hajógyárban aki rögtön vállalja, hogy segít, csak éppen hétfôig várni kell. Ma már péntek van, ilyenkor a fű sem nô, de hétfôn újra lesz élet a gyárban, és akkor megoldja, biztosan jó minôségben, amire az a garancia, hogy itt románok dolgoznak. Bezzeg szemben Bulgáriában...

Felkeressük a rendôröket is (pontosabban kikötésünk után röviddel üzentek az Auróra személyzetéhez, hogy kíváncsiak rá, kik kötöttek ki a gyárban), hogy belépnék az EU-ba Szerbiából. Szívélyes tájékoztatást kapunk, hogy ezt meg is tehetjük, de javasolják, hogy elôbb menjünk át Szerbiába és lépjünk ki onnan, mert ô ugyan beenged ettôl függetlenül is, de abból támadhat kellemetlenségünk késôbb a szerbekkel.

Árral szemben felhajózunk a közeli szerb településre, ahol a rendôrség rogyadozó kikötôjéhez elkötelezzük magunkat. A rendôrök csak kb. fél óra múlva fognak ránk érni, de addig a kikötô vízcsapjáról nagy forróvizes fürdést csapunk. A ponton vaslemezére fektetett locsolócsôben a forró déli napon úgy felmelegszik a víz, hogy alig lehet alá állni. Kialakítunk belôle egy ideiglenes zuhanyzót a kis híd alatt, és teljeskörű szabadtéri mosakodást csapunk. Ildit kivéve, mert mire sorra került, elôkerülnek a rendôrök. Nem volna szerencsés, ha útlevélképét a zuhanyhoz illô öltözetéhez hasonlítanák. Érkezik egy tartályhajó is, legénységének egyik tagja beszél magyarul és van (volt) szilvapálinkája. Aztán pecsét, viszontlátásra. Újra Szörényvár, Auróra. Most már belépés az EU-ba, de ez sem megy gyorsan. Ugyan semmi probléma, de az összes határrendészeti szerv nagy örömmel fogadja, hogy végre jött ma is ügyfél, akivel jót lehet beszélgetni. Eltelik a pár óra, egy kis városnézés, aztán Zita kiszáll (osztálytalálkozóra utazik haza), már csak négyen megyünk tovább. Javításra nem várunk, hétfô túl messze van.

Különösebb érdekesség nélküli, síkvidéki folyószakaszon a Vaskapu II. erômű fölött kevéssel horgonyzunk le, Mihajlovac település mellett. Itt is gondolkodtunk egy halas vacsorában, ám nagy meglepetésünkre - ellentétben más szerb településeken tapasztalttal - ebben a faluban nincs étterem, nincs esti közösségi élet. Így viszont azt is megúsztuk, hogy meg kelljen szegnünk a most már Szerbiában nem léphetünk partra elôírást.

Reggel Vaskapu II-nél Onkel Bibi către Portile de Fier. Ne auziti?, és a román oldali zsilipben ezúttal az Odüsszeusszal kettesben zsilipelünk. Innentôl újra látványosan magas a vízállás, az ártéri erdôkben csónakázni lehet. Idôben is jól állunk, úgyhogy pár km után leállítjuk a motort, és csak a folyó sodrásával haladunk. Felállítjuk végre az árbocot is, és most már akkor is fogunk vitorlázni egy kicsit, ha szembeszél van. Na, erre ma teljes a szélcsend. A Dunával csorgás viszont sajátos állóvízi hangulatot teremt: mintha a Balatonon lennénk, csak a táj változik lassan. Ki is használjuk az idôt úszásra, Péter és Ildi megkísérli a Duna átúszását azzal, hogy csónakkal ki a partra, onnan azt úszás közben maguk elôtt tolják, majd a másik partról visszacsónak. Ebbe csak a bolgár határôr szólt bele, aki teljesen barátságosan figyelmeztette a csapatot, hogy a bolgár parton nem tehetjük ki a lábunkat (ez még nem schengeni határ). Az átúszás így végül majdnemátúszás lett, keresztbe is, hosszában is.

Alkonyra érünk Calafatba, ahol határállomás melletti a felhagyottnak látszó teherkikötô lesz a kikötônk.

Reggel 6-kor indul a vonatunk, Craiova, Temesvári átszállással Budapestre. Indulás után napsugaras felkelô nap, naplementére pedig Budapesten kell legyünk. Azaz kellett volna, de a Kárpátokban elszenvedett mozdony-üzemzavar miatt napfelkelte lett belôle.

Itt nyílik a képsorozat a vízitúráról galériában.

Vitorlással az Al-Dunán

Eltûnésünk a Bükkben

XVIII. BMG-Pizolit túlélô